1. Főoldal
2. Hírvivő
3. Nem feladata, de érdeke Beszélgetés dr. Kincses Gyula egészségpolitikussal

Nem feladata, de érdeke Beszélgetés dr. Kincses Gyula egészségpolitikussal

Több mint 20 éve küzdünk a gyermek-alapellátás gondjaival. Az ellátás múlt század második felében kialakult módja – mind többen látjuk – fenntarthatatlan: korszerűtlen a feladatmegosztás, célszerűtlen a finanszírozás, az ellátás minősége finoman szólva heterogén, működésképtelen a praxisjog, hiányzik a fejlesztés, nincs karbantartva a rendszer. Mind szembeötlőbbek a na­pi gondok, nem vonzó az egzisztencia, persze hogy nincs így utánpótlás. Amennyiben szerkezetében, működésében nem történik érdemi változás, belátható időn belül megszűnhet Magyarországon a házi gyer­mekorvosi rendszer.
Bár mindenki morgolódik, a kol­légák 60 körüli többsége már nem a jövővel foglalkozik, megpró­bál­ja a visszavonulásig inkább „ki­bek­kelni” a helyzetet, elfogadja úgy, ahogy van. A kevés „fiatal” – a 40–50 körüli korosztály – pedig úgy gondolja, elég ha a szakmai to­vábbképzésre koncentrál, ha az állam nem tart az állami ellátásra igényt, legfeljebb elmennek majd a magánellátásba. A rendszerhibákkal egyedül a HGYE vezetősége foglalkozik, az is egyre reménytelenebbül.

Kezdjük az elején: elfogadható-e egy rendszerszerűnek nevezett ellátás keretében az, hogy Magyarország hátrányos helyzetű térségeiben, épp ott, ahol a valós szükséglet jóval nagyobb, egyáltalán nincs gyermekorvos?

K. GY.: A 92-es reform kevés indulási hibája között ez az egyik: eleve nem volt biztosított a gyerekek számára a hozzáférés egyenlősége. Épp azokon a területeken hiányzott és hiányzik ma is a gyermekorvos, ahol a nagyobb születésszám, az alacsonyabb iskolázottság, a rosszabb szociális körülmények miatt jóval nagyobb a valós igény rájuk. Nem áltathatjuk magunkat az arányokkal, azzal, hogy a házi gyermekorvosi lefedettség országos átlaga 75%, ha az a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezeken a helyeken gyakorlatilag nulla a gyermekorvosok száma. Tovább ront a helyzeten, hogy ma már olyan helyeken is megszűnőben van a gyermekorvosi alapellátás, ahol addig volt. Valós szükségletek sérülnek így!

Lehet ezen változtatni?

K. GY.: Hát a letelepedési segéllyel biztosan nem. Egy akár 20 millió forintossal sem! Egyrészt mert a településszerkezet is mozog, sorra néptelenednek el a kis falvak, másrészt mert nemcsak az ellátáshoz szükséges eszközök hiányoznak, hanem a kulturális közeg is, márpedig enélkül egy falunak sincs orvosmegtartó ereje.

Egyetértünk abban, hogy korszerű ellátásszervezéssel, újszerű feladatleosztással, akár jóval kevesebb gyermekorvossal is biztosítható volna az ország teljes területére kiterjedő gyermekorvosi alapellátás?

K. GY.: Persze. De ehhez szakítanunk kell az „egy falu–egy orvos” elvvel, bizonyos szakellátási feladatok átvételé­vel meg kell növelnünk a háziorvosi kom­pe­­tenciát, más feladatok leadásával csök­­kentenünk kell az orvosok terhelését, és amivel muszáj szembenéznünk: át kell térnünk az individualizáltról a team­munkán alapuló ellátóhálózatra.
Én egészségháznak, ti egészségügyi központnak hívnátok azt a decentrumot, ahonnan egy adott földrajzi terület 10-20 ezer fős lakossága, illetve az annak 20-25 százalékát kitevő gyermekpopuláció, a ma elvárható szinten ellátható volna. Nem napi 3-4 órás rendeléssel, és nem házhoz járással töltve az időt, viszont jóval komolyabb szakmai perspektívával.

Egységes, homogén rendszerben kell gondolkodnunk?

K. GY.: Rendszerben, de nem egyen­rend­szerben. Be kell látnunk, hogy vége van annak a világnak, hogy ha valami nem jó, akkor mostantól induljon mindenki ugyanabba a másik irányba. Egy radikális lépés hírére sokan azonnal nyugdíjba, vagy ha tehetik, külföldre mennének. A revolutív helyett az evolutív változás híve vagyok.

Vagyis különböző formák együttélésére kell felkészülnünk?

K. GY.: Igen. Azokat a praxisokat, akik a mai, nevezzük elavult keretek között jól működnek, nem szabad erőszakkal „téeszesíteni”, nem szabad őket, hogy úgy mondjam, „kolhozba verni”. Örülni kell neki, hogy még vannak. És ne döntsük el most azt a vitát sem, hogy praxisközösség vagy csoportpraxis. A praxisközösség ugye azonos, a csoportpraxis pedig eltérő képesítésű szakemberekből áll. Mindegyiknek lehet létjogosultsága.
Ne vagy ebben, vagy abban gondolkodjunk, de kimondhatjuk, hogy a praxisközösség korszerűbb ellátási forma, mint a szóló praxis, viszont a XXI. század első felének kívánt, támogatott modellje a csoportpraxis. Ahol a több háziorvos és/vagy házi gyermekorvos mellett fő- vagy részállású szakorvosok mellett dietetikus, gyógytornász, gyerekekhez értő fejlődésneurológus is dolgozik, és nem öt elavult ultrahang-készüléket vagy EKG-t használnak, hanem egyetlen, de magas minőségű UH-berendezést, EKG-t vagy endoszkópot, egy hozzáértő szakember közreműködésével. Közösek a háttérszolgáltatások, akik között például a rurális területek nehezebben hozzáférhető kö­­zösségei között közvetítő önkéntes egész­ségőr is van.

Vannak már példák ezeknek a modelleknek a működésére?

K. GY.: Törvényi háttér van már, de végrehajtási utasítás hiányában csoportpraxis még nincs. A Svájci Alap támogatásával 16 észak- és kelet-magyarországi település 24 háziorvosi praxisának együttműködésével indult a praxisközösség, és az idén uniós pénzből 60 új praxis-közösség kezdheti meg a munkáját. A Debreceni Egyetem Népegészségügyi Karán már képeznek egészségszervezőket, népegészségügyi szakembereket, de az még rejtély, hogy ilyen területeken honnan lesz annyi gyógytornász, dietetikus. Ha csoportpraxisban, team-munkában képzeljük el a jövőt, az emelt kompetenciákhoz szükséges licencvizsgák is ehhez kötött teljesítményelemek bevezetését, a kompetencialeadás pedig megfelelő szakdolgozók képzésének mielőbbi megkezdését teszi szükségessé. És mert a praxisközösség és a csoportpraxis is érinti az alapellátók területi ellátási kötelezettségét, elkerülhetetlen az eddigi törvényi szabályozás újragondolása is.

Mind több beteg fordul a magánellátás felé, már a gyermekellátásban is. Látsz-e koncepciót amögött, hogy a fizetőképes kereslet erre felé mozog?

K. GY.: Évek óta mondom, hogy itt egy „tétlen” reform zajlik. Ha ugyanis semmi sem történik, akkor óhatatlanul ebbe az irányba mennek a dolgok. Nyílik az út a magánbiztosítások előtt és persze egyidejűleg csökken a közfinanszírozott szolgáltatók terhelése is. Hogy van-e ennek hátterében koncepció, azt nem tudom, de talán a tudatosságra utal, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumától várja a kormány a kiegészítő biztosításokról szóló törvényjavaslat előterjesztését, és törvényjavaslat szól a két ellátás merev elválasztásáról.

A HGYE már államtitkárságok sorához juttatta el a gyermek-alapellátás korszerűsítésére vonatkozó javaslatait. Feladata-e a HGYE-nek a javaslatok komplex, önkormányzati, finanszírozási, jogszabályozási mélységeket érintő részleteinek összehangolt, szakértői szintű kidolgoztatása is?

K. GY.: Kerülhet lépéskényszerbe a kormány, mert bármelyik pillanatban robbanhat az üres praxisok növekvő problémája. És akkor nagyon előnyös lehet, ha van egy, majdnem hogy jogszabály-tervezeti szintig lebontott, közel normaszövegszerű javaslat a fiókban. Mivel ilyet ad hoc, két-három hét alatt, megfelelő módon nem lehet elkészíteni, jó ha van erre a helyzetre egy kész, megalapozott dokumentum és jó, ha tudnak is róla.
Vagyis a kérdésre az a válasz, hogy nem feladata az egyesületnek javaslatainak szakértői mélységű kidolgozása, de érdeke.

Köszönjük a beszélgetést!

Kádár Ferenc

Pályafutás

1976 általános orvosi diploma
1980 fül-orr-gégeszakorvos
1990 gyermek-fül-orr-gége speciál-szakorvos
2001 egészségügyi szakközgazdász – egészségügy-menedzser
1976–1991 DOTE Fül-Orr-Gégeklinika, orvosi munkakörök
1989–1991 DOTE Informatikai Labor vezető
1991–2001 GYÓGYINFOK, igazgatóhelyettes
1998–2001 MEH STRATEK, kormány-főtanácsadó
2001–2010 MEDINFO-, majd ESKI-főigazgató
2007–2008 EüM, államtitkár
2008– Az MTA „Elnöki Bizottság az Egészségért” tagja