Dr. Kincses Gyula Alapellátás 2.0* Modellváltásra van szükség

Status praesens
A Nemzeti Egészségügyi Alapkezelő Központ adatai szerint 2018 augusztusában a 6525 háziorvosi praxisból 393 betöltetlen volt. Ebből 102 a betöltetlen felnőttpraxisok száma, és az 1504-ből 85 gyermek-háziorvosi körzetben nincs orvos. A betöltetlen praxisokból pontosan 100 több mint öt éve üres. Mindeközben a kormány 2015 óta hat és félmilliárd Ft-ot költött a tartósan betöltetlen praxisok támogatására, ennek ellenére az üres praxisok száma nő, és az alapellátásban dolgozó orvosok átlagéletkora már 60 év felett járhat.
Utolsó hivatalos adataink 2015-ről vannak, de sajnos semmi okunk nincs arra, hogy ne hosszabbítsuk meg lineáris trendvonalként. Mindez annak ellenére, hogy 2018-ban 1 250 milliárd Ft-ot szánt a letelepedés támogatására a kormány, és a legmagasabb elérhető támogatás már 20+4 millió Ft. De a kérdés még marad: mit fog ott csinálni a fiatal orvos, hol tudja egy halmozottan hátrányos helyzetű, ezerfős praxisban szak­mai képességeit modern műszerekkel ki­bontakoztatni, hogyan tud családjának, gye­rekeinek méltó életfeltételeket biztosítani? Esélytelen.


A mellény újragombolása – az eredet
Be kell látni, hogy a jelenlegi, 1992-ben bevezetett modell nem fenntartható, és ami a súlyosabb állítás: nem is célszerű a fenntartásáért küzdeni. Modellváltásra van szükség. A jelenlegi alapellátási modell elvét én dolgoztam ki 1991-ben, tehát legtöbb alapom van a bírálatára. (Az eredeti „Kincses-képlet” sokkal szofisztikáltabb megoldás lett volna, de – szerencsére – technológiai és kulturális okokból egy egyszerűbb, „lebutított” változat került bevezetésre.)
Az akkori modellvita az angolszász normatív teljesítményfinanszírozású GP alapú modell, és az ehhez kapcsolt DRG alapú finanszírozás, és a német a fee for service-en alapuló „letelepedett szakorvos” + ehhez illesztett kórház finanszírozási modell közötti választás volt.
A fő különbségek:
1992-ben – főleg a normatív teljesítményfinanszírozás koherenciája miatt – jó döntés volt a GP modell bevezetése, mert a korszerű alapellátás nem eseti, epizódszerű ellátássorozaton, hanem tartós kapcsolaton, a szűrés-gondozás rendszerén alapul.
Ugyanakkor az egészségpolitika számára az alapellátás kudarctörténet.
• Nem nőtt (az elvárásnak megfelelően) az alapellátás definitív ellátóképessége.
• Nem alakult át a tevékenység jellege, nem alakult ki a szűrés-gondozás alapú preventív, ütemezett ellátásra alapuló gyakorlata. Az ennek alapját képező törzskarton akkor is, most is kudarcos történet.
• A háziorvosi ellátás felszereltsége és kompetenciaszintje (főleg finanszírozási, üzemméreti, életkori és túlterheltségi okok miatt) nem követte a technológiai fej­lődést, így az orvostudomány és az infokommunikációs technológia általános penetrációjához képest relatíve egyre alacsonyabb lett.
• Az alapellátás individuális tevékenység maradt, nem vált szakdolgozókkal támogatott teammunkává.
• A lakosság nem élt a szabad orvosválasztás lehetőségével (orvosváltás), nem alakult ki szolgáltatói verseny, elmaradt az ebből remélt minőségjavulás, betegorientáltság.
• A háziorvosság nem vált presztízsszakmává – a területet ma már az elöregedés, a növekvő hiány uralja.
Azt, hogy a definitív ellátás, a gondozás nem megfelelő eredményű, jól mutatja az OECD/European Observatory on Health Systems and Policies, 2017. jelentésből származó ábra.
Be kell látni, hogy mindez szükségszerű folyamat a megmerevedett struktúrában, mert a korszerű gyógyításhoz szükséges orvosi tudás már nem birtokolható egy személy által, és a szükséges korszerű orvostechnika nem működtethető költséghatékonyan egy orvos által. Ezért a közösségi megoldásoké (csoportpraxis, praxisközösség) a jövő.
Érdemes külön szólni a házi gyermekorvosokról, azaz a gyermekgyógyászati alap­ellátásról. A modell már induláskor sem biztosította az esélyegyenlőséget, mára azokon a rurális területeken a legalacsonyabb a gyermekgyógyászati ellátás aránya, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. A korstruktúra miatt már a közeljövőben tarthatatlan lesz a jelenlegi forma, új, igazságosabb, egyenletesebb hozzáférést biztosító szervezési elvekre lesz szükség. Az ideális a csoportpraxis modell, amelyben kötelező elem a gyermekgyógyász, de megoldás lehet a részben ellátó, részben konziliárusi hátteret adó gyermekgyógyászati praxisközösség is, amely egy terület emelt szintű gyermekgyógyászati alapellátására szerveződik.

A megoldás iránya – modell szinten

1992-ben tehát a táblázatban leírt két modellt alternatívaként kezeltük. Ma már tisztán látszik, hogy nem egy vagy-vagy között választandó alternatíva, hanem a kettőt egyesítő, szinergista modell kellene. Tehát meg kell tartani a GP modell tartós kapcsolaton alapuló, egészség- (nem betegség) menedzser jellegét, de eb­ben a szemléletben be kell engedni szak­orvosokat is az alapellátásba. A német modellből azt kell átvenni, hogy az alapellátásba szakorvosi feladatok is integráltak, az GP modellből pedig a tartós kapcsolat – szűrés-gondozás, betegút-menedzser és egészség-coach funkciót.
A szakorvosi feladatok penetrálásának lehetőségei Magyarországon:
• más (nem alapellátási) szakképesítéssel rendelkezők beengedése az alapellátásba
• a licencvizsgák kiterjesztése
• a csoportpraxis
• a „szakgondozási praxisok”
Tisztán kell látni, hogy önmagában a szakorvosok beengedése, vagy a licencvizsgák rendszere nem oldja meg a problémát, ha marad az egy orvos–egy nővér rendszer. Több teher változatlan praxisméret (praxislétszám) mellett nem rakható az alapellátásra a jelen szerkezetben. A valós kompetenciaemelés csak akkor valósulhat meg, ha az emelt képességű háziorvosok válláról a rutin-, illetve szervezési-adminisztrációs terheket diplomás nővérek veszik le.
Mindehhez feltétel általában a protokollszerű működés támogatása, aminek előfeltétele a protokollok léte.
Ugyanígy lehetetlen többletforrás nélkül emelni a kompetenciát, de az eredményorientált elemeket meg kell jeleníteni.
Akár a csoportpraxisok, akár a szakgondozási praxisok esetében megoldandó probléma a praxisjog kérdése, amely eredeti szándékával ellentétben jelenleg nem az alapellátás stabilizálója, hanem fejlődésének gátja.
Szintén itt kell megjegyezni, hogy az „alapellátási ügyeletet” függetleníteni kell a háziorvosi rendszertől. Annak a sürgősségi rendszer keretében kell megtalálni a helyét, szerepét.
Az egyes megoldásokról részletesebben az alábbiakban írok.

A más szakképesítéssel rendelkezők beengedése az alapellátásba
Ma is létező, de nem működő megoldás. Bár ez tűnik a legkézenfekvőbbnek, de a jelen helyzetben mégsem célszerű. Az alapellátás jelenlegi kompetenciaszintje alacsony, így a szakorvosi tudás zömmel kihasználatlan maradna, ugyanakkor rö­­vid távon növelné a szakellátásban is erősödő munkaerőhiányt, ezzel a váró­listák, betegfogadási listák hosszát. Rá­adásul egy átlagos méretű praxisban nem elég számos a szakellátást igénylők száma, így a korszerű szakorvosi minimumfeltétel eszközei rossz kihasználásúak (megtérülésűek) lennének. Ezért az alapellátás egészének kompetenciaemelésére a kulturális váltás után érdemes visszatérni.

A licencvizsgák kiterjesztése
Az egész dolgozat alapcélja az alapellátás és a szakellátás közötti kompetenciahatár átrendezése, annak elérése, hogy az alapellátásba bekerüljenek egyszerűbb, de tömegesen végzett szakellátási feladatok, egyszerűbb kezelések, vizsgálatok, és hogy a definitív ellátás érdekében az alapellátónak legyen joga ezek alapján gyógyszert is rendelni. De ahhoz, hogy egyes szakorvosi feladatokat is elvégezhessen, nem kell szakvizsgát tennie, hanem elég az adott vizsgálatra, kezelésre feljogosító képesítést szereznie, amit licencvizsgának hívunk. A licencvizsga intézménye létezik, az egyetemek ma is végeznek ilyen képzést, de ezek jelenleg inkább az egyes szakorvosoknak a specializációját, a határterületi jártasságát segítik, és nem az alapellátás szakmai fejlesztését célozzák.
Ahhoz, hogy a licencvizsga az alapellátásban is érdemben elterjedt legyen, az alábbi feladatokat kell elvégezni:
• Először (újra) meg kell határozni a háziorvosi kompetenciát, azaz azt, hogy a mai technológiai fejlettség mellett mit végezhet egy háziorvos külön vizsga nélkül.
• Ezután az egyes szakmákban meg kell határozni azoknak az eljárásoknak a lis­táját, amelyek végzésére a háziorvosi szakképesítésre ráépíthetőken licencet (jártasságot) lehet szerezni. Ezt a listát az egyes szakmák szakembereinek az alapellátás szakembereivel együtt kell (nem sovén és nem monopóliumőrző módon) meghatározni.
• Ezt követően kell az egyes licencvizsgák curriculumát és személyi-tárgyi minimumfeltételeit meghatározni, majd az egyetemeken a konkrét képzéseket elindítani.
Végig kell gondolni, hogy hogyan lehet a licencvizsga rendszerét a praxis szakdolgozói körére is kiterjeszteni, azaz bizonyos vizsgálatokat, kezeléseket a praxisokon belül dolgozó szakdolgozói, nondoktori kompetenciába kell engedni.
Megoldandó kérdés az alapellátásban végzett szakorvosi feladatok finanszírozása. Itt a csoportpraxisnál leírtak lehetnek orientálók.

A csoportpraxis
1996-ban írtam először arról, hogy a továbblépés korszerű iránya a csoportpraxis. A csoportpraxisban egy közös rendelőben eltérő szakképesítésű orvosok, nővérek, diplomás nővérek együtt nyújtanak emelt szintű alapellátást és erre épülő egészségszolgáltatásokat egy 10–20 000 fős közösségnek. A csoport kompetenciája (tudásszintje) így magasabb, mint egy háziorvosé, hiszen különböző szakképesítésű emberek dolgoznak együtt. Közösen használják a műszereket, így a műszerezettség is lehet korszerűbb, mint egy „normál” praxisban, és a drágább műszerek kihasználása, megtérülése is jobb így.
A csoportpraxis fontos eleme a mikrobusz, amely menetrend szerinti körjáratban hozza-viszi a társult települések lakosait a rendelőbe. (Ne az orvos utazzon az alulfelszerelt rendelők között, hanem a betegeket hozzák a mikrobuszok a jól felszerelt egészségházba.)
A csoportpraxis tehát feladatokat vesz át „felülről”, a szakellátásból, de „alulról”, pontosabban „oldalról” is: a csoportpraxis fontos tagjai a diplomás nővérek, a dietetikusok, gyógytornászok, házi szakápolók, illetve az ellátásszervező és prevenciós nővérek. Itt a „svájci modellkísérlet” pozitív tapasztalatait kell hasznosítani. A csoportpraxisban kiemelt sze­-
repe/szerepük lenne a „prevenciós nő­vé­r(ek)nek”, aki(k) a szűrési-gondozási fe­ladatokat menedzselheti(k). A csoportpraxis 6–8 orvos együttműködésén alapul, amiből bizonyosan (jogszabályban előírva) kell 2 háziorvostani, egy gyermekgyógyász és egy szülész-nőgyó­gyász szak­orvos. A prevenciós nő­-
vér segíthet abban, hogy javuljon az alap­ellátásban a tervezett és az eseti orvos–beteg találkozások aránya. A csoportpraxis tagjai egy helyen dolgoznak, ennek ideális helye az egészségház.
A mikrotérségi egészségház adhat helyet a praxistag orvosok és szakdolgozók (pl. gyógytornász, dietetikus) rendelőinek, kezelőinek, a közösen használt diagnosztikus vagy terápiás eszközök vizsgálójának/kezelőjének, és lehet benne olyan rendelő, amelyik „utazó” (váltott telephelyeken rendelő) szakorvosok (szemészet, urológia, bőrgyógyászat stb.) befogadó rendelője. A korszerű egészségház befogadhat patikát, optikust, és helyet ad egy olyan „fitnesz” teremnek, amelyben napközben gyógytornász tud dolgozni, de este közösségi programok, akár forprofit edzések is igénybe vehetik. (Ne feledjük: a korszerű rehabilitációs gyógytorna és a fitneszszalon eszközigénye zömmel átfedő.)
Az egészségház tehát magasabb szintű és komplexebb ellátást nyújt, mint a jelenlegi alapellátás vagy a praxisközösség, de nem „mini-SZTK”, azaz az ott dolgozó szakorvosok nem használják szakképesítésük teljes spektrumát, csak az egyszerűbb „rutineseteket” látják el. De ez bőven elég, hiszen alapvetően ezek miatt fordulunk orvoshoz, ez adja az esetek legalább 80%-át. Egyszerű példával: a csoportban dolgozó nőgyógyász nem nőgyógyászati szakrendelést végez, hanem „csak” a szűréseket és a terhesgondozást végzi, illetve kezeli az egyszerű, de gyakori betegségeket („felfázás”, egyszerű fertőzés stb.). Ha a betegség súlyosabb, akkor annak kezelését megszervezi a szakrendelőben vagy kórházban, és majd megint ő végzi az utókezelést, ellenőrzést.
A hagyományos alapellátási orvosi feladatok így beépülnek a csoportpraxisba, de a csoportpraxis átveszi a szakrendelések rutineseteinek jelentős részét is. (A szakgondozás jellemző módon alapellátási szintre kerül.)
Bár megítélésem szerint az „ügyelet” (lakosságközeli elsővonalas sürgősségi ellátás) nem az alapellátás feladata, de az egészségház mint épület befogadhat sürgősségi, ügyeleti pontokat, akár mentőállomást is.
A csoportpraxisok ma még tisztázatlan pontja a finanszírozás. Az alapellátás jelenlegi finanszírozási rendszeréből egyes elemek (fejkvóta+pótlékok) megtartandók, de a diplomás nővérek bérét vélhetően bázisként és nevesítve kell beépíteni. Az alapellátásban is a value for money elvet kellene követni. Ehhez jól használható a 2014-ben publikált indikátor alapú teljesítményértékelési rendszer, de ennek érdemi bevezetése politikai bátorság és a komoly szándékot bizonyító anyagi források hiánya miatt késik.
Az igazi kérdés a szakellátási feladatok finanszírozása az alapellátásban. A jelenlegi, pontrendszer alapú fee for service jellegű finanszírozás direkt átültetése kockázatos a jelenlegi ellátási és jelentési kultúrában (korlát nélküli önbeutalás, „sámán programok”).
Lehetséges megoldási irányok:
• „Szakellátási fejkvóta” (A praxis megkapja az adott szakmában az egy betegére korkorrigáltan jutó szakellátási költségeket, és vagy ellátja a beteget, vagy kifizeti a más közfinanszírozott szolgáltatónál igénybe vett ellátást.)
• Emelt fejkvóta, amit elveszít, ha nem lát el elég szakellátási esetet.
• Emelt fejkvóta + tételes elszámolás + TVK, azaz elszámolási korlát.
Végiggondolandó, hogy a későbbiekben csoportpraxisok területi közössége kaphat-e global budgetet, azaz adaptálható-e valami az Irányított Betegellátási Rendszer (IBR)-ből. Nem elég vitatkozni ezen, hanem pilotokat kell indítani, és elemezni a gyakorlatokat.
A csoportpraxisnak évek óta megvan a törvényi háttere, de végrehajtási utasítás, finanszírozási modell hiányában nincs egyetlen működő példa, még kísérleti sem.

A „szakgondozási praxisok”
A szakorvosi feladatoknak az alapellátásba integrálásának másik lehetséges eszköze a szakgondozási praxisok bevezetése. A modell lényege az, hogy egyes krónikus megbetegedésben szenvedő betegek rendszeres gondozásszerű ellátását a jelenleg szakellátásnak minősülő szakgondozók végzik. A speciális betegséginterakciók stb. miatt sok esetben az egyéb betegségeik kezelését is ők határozzák meg, és ezen betegek esetében az alapellátás zömmel csak (felesleges) második körös adminisztrációt végez. Ezért érdemes lenne lehetővé tenni azt, hogy a szakgondozók – egy akkreditált képzés után – teljes kompetenciájú alapellátásként működhessenek emelt fejkvóta mellett. Ez természetesen csak nagyobb településen éri el a szükséges (kb. 5–700 gondozott) praxisméretet.

Használható előzmények
Az egyik elemzendő előzmény az Irányított Betegellátási Rendszer. Nemcsak mint finanszírozási modell, hanem mint működési, érdekeltségi minőségmenedzsmenti, együttműködési modell is elemzendő. A másik a praxisközösségek rendszere.
Az alapellátás másik előremutató modellkísérlete Svájci–Magyar alapellátás-fejlesztési modellprogram, azaz a praxisközösségek elindulása.
A modellprogram innovációi, erényei:
• Lokálisan integrálja a különböző alrendszerekben dolgozó szakembereket (egészségügy, népegészségügy, oktatásügy, szociálpolitika, civil szervezetek).
• A prioritásképzéshez, koordinációhoz népegészségügyi szakembert kapnak a praxisközösségek.
• A praxisközösség definitív ellátóké­pes­ségét diplomás nővérek (dietetikus, gyógytornász, egészségpszichológus) se­gítik.
• Egységes indikátorkészlet, egységes minőségbiztosítás valósult meg.
• Különösen a halmozottan hátrányos területek szempontjából kiemelten fontos modell a segéd-egészségőrök alkalmazása.
• Civil szereplők képzése (segéd-egészségőrök) történt a halmozottan hátrányos területeken mediátori, mobilizációs funkciókra.
Mindez fontos és jó, de tudni kell, hogy az alapvető különbség a csoportpraxis és a praxisközösség között az, hogy a praxisközösségben azonos tudású, azonos feladatú, kompetenciájú orvosok (háziorvosok) dolgoznak együtt közös szakmai és népegészségügyi háttértámogatással (gyógytornász, dietetikus, egészségfejlesztő stb.).
A praxisközösség előremutató, de orvosi kompetenciája nem magasabb a szóló praxisoknál, és miután létező (működő) praxisokat integrál, nehezebben kezeli a betöltetlen praxisok kérdését.
Azt is látni kell, hogy a modellkísérlet működési költsége magas, ebben a költségstruktúrában nem terjeszthető ki országosan.
A növekedés jelenlegi korlátja valójában a praxisközösségbe integrálandó diplomás nővérek (dietetikusok, gyógytornászok) alacsony száma.

A jövő
A jövő várhatóan nem határnapos reform, hanem evolutív folyamat. Azt tisztán kell látni, hogy a korstruktúra miatt nem lehet nekirontani a rendszernek, nem lehet és nem szabad a létező praxisokat egységesen és kötelezően átalakítani, mert radikális változások esetén a háziorvos kollegák tömegesen mennének el nyugdíjba. Tehát: ami még működik, azt hagyni, őrizni kell, de támogatni, ösztönözni kell az átalakulást, és a pótlást nem 10 milliós letelepedési segéllyel, a jelen problémák konzerválásával kell megoldani, hanem az új, hosszabb távon életképes formák beléptetésével.
A reális jövőben középtávon nem lesz egyetlen (kizárólagos) modell, hanem a jövő alapellátásban az alábbi formák együttélésre kell felkészülni:
1. A hagyományos (jelenlegi) szó­ló praxisok, közös mikrotérségi háttérszolgáltatásokkal. (A jelenlegi alapellátás, „a svájci modell” egyes elemeit átvevő, általános háttérszolgáltatásokkal támogatva.)
2. Praxisközösségek (A Svájci–Ma­gyar alap­­­el­­látás-fejlesztési modellprogram rend­szerszerű kiterjesztése. A modell lényege: 4–6 önállóan dolgozó háziorvos kap közös szakmai háttérszolgáltatást diplomás nővérektől: dietetikus, gyógytornász, népegészségügyi koordinátorok és a segéd-egészségőr beépítése a csoportba). A modellprogramot hazai, rendszerszerű finanszírozásból kell kiterjesztve folytatni.
3. Csoportpraxisok (10-20 ezres közösség emelt szintű, egyes szakellátási feladatokat integráló alapellátására szerveződött ellátóközösség, amelyben a team tagjai között szakorvosok és a praxisközösségben dolgozó szakdolgozók is megtalálhatók).
4. Gyermekellátási központok ellátási és konziliárus tevékenyéggel.
5. Vállalati egészség-pont: Foglalkozási egész­­ségüggyel integrált munkahelyi alapellátási rendelések, amelyek különböző forrásokból integrálják az egészségügyi alapellátást, a foglalkozás-egészségügyi feladatokat, a vállalati egészségmegőrző programokat és a dolgozók egészségcélú megtakarításait.
6. Szakgondozási praxisok (egy konkrét krónikus betegségtípusban szenvedők ellátására, gondozására szerveződött praxis, alapellátási funkciókkal is bővítve).
7. Területi ellátási kötelezettség nélküli közfinanszírozású praxisok, amelyek a csökkentett OEP-finanszírozás mellé a betegektől (a jövőben) legálisan kiegészítő átalánydíjat szednek.
8. Tisztán magánfinanszírozású praxisok, amelyek alapellátási feladatokkal és jogosítványokkal is rendelkezzenek. (pl. beutalás, védőoltás, táppénzre vételi jog), de közfinanszírozásban egyáltalán nem részesülnek (Ezek működhetnek akár e-praxis jelleggel is).
9. Emellett meg kell vizsgálni azokat az eszközöket, amelyek akár végleges, akár átmeneti modellben pótolhatják a kistelepüléseken kieső ellátást. (Mobil rendelés – mobil busz-rendelő – körjáratban, prevenciós – védőnői pont, gyógyszerpont stb.)
A fent leírt modelleket meg kell vizs­gálni, működésüket, finanszírozási módjukat ki kell elemezni. Ebben kiemelt sze­re­pe lehet a progresszív gondolkodású háziorvosokat tömörítő Háziorvosok Online Szervezetének (HAOSZ), de a vidéken dolgozó idősebb háziorvosi kör érdekét képviselendő FAKOSZ is bevonandó.
Értelmes vita után egy olyan evolutív (átmenettel változó) jövőképet, modellt célszerű elfogadni, amely mikrotérség- központú, és orvosi együttműködést (praxisközösség és csoportpraxist) preferáló. Ehhez rövid távon a praxisközösségek támogatása szükséges, de középtávon már a mikrotérségi egészségházban mű­ködő csoportpraxisok jelentik a jobb, korszerűbb megoldást.

A megvalósítás kulcselemei

A mikrotérségi elv kialakítása
Ha a jövő a mikrotérség alapú alapellátás, akkor – elvi szinten – ki kell jelölni a későbbi csoportpraxisok javasolt területeit. (Azért elvi határok, mert a tényleges határok meghúzásánál a praxisok alulról szerveződő együttműködését engedni kell.) A mikrotérségekhez – a praxisközösségek mintájára – közös háttér-szolgálásokat (gyógytornász, di­-
e­tetikus, egészségszervező) kell biztosítani. Ezeket a szolgáltatásokat a csoportpraxis és a praxisközösség esetében a csoportokba kell integrálni, a szóló praxisok esetében igényelhető háttérszolgáltatásként kell biztosítani a praxisoknak. A jövőképhez az egészségügyi kormányzatnak tisztáznia kell a viszonyát az Egészségfejlesztési Irodákhoz. Amennyiben az EU-s források után is működnek országos hálózatként, akkor bizonyosan össze kell hangolni tevékenységüket a mikrotérségi területekkel. (Akár úgy is, mint a háttérszolgáltatást végző diplomás nővérek munkáltatói.)

Képzés
Mindez modell szinten szép, de nem áll rendelkezésre megfelelő szintű és képzettségű szakdolgozó. A modell elfogadása után be kell indítani az ehhez szükséges képzéseket, illetve ennek meg­felelően növelni kell a keretszámokat.

Összegzés
A tudományos–technológiai fejlődés és társadalmi átalakulások (településszerkezet megváltozása), valamint a háziorvosi kar elöregedése miatt a hagyományos egy orvos–egy nővér alapú praxisokra épülő alapellátás nem tarható fenn. Ezt mutatja a szakma elöregedése, illetve a betöltetlen praxisok számának növekedése és az alapellátás leértékelődése is.
A probléma kezelésének jelenlegi módja, a letelepedési támogatások összegének emelése eredménytelen, és középtávon káros, mert ez csak ideig-óráig, ráadásul nem jó irányba kezeli a problémát.
A megoldás iránya egy olyan vegyes és folyamatosan fejlődő rendszer, amelyben többféle ellátási forma tartósan él együtt, de a jellemző megoldás a mikrotérségszintű integráció és a preferált modell az orvosi együttműködés, a praxisközösség, majd növekvő súllyal a csoportpraxis. Az átalakítás célja az egyenletes hozzáférés biztosítása egy olyan alapellátáshoz, amely alapvetően a tervezett ellátásokra (szűrés-gondozás) épül, és miután integrálja a ma szakellátásba tartozó rutinellátások zömét, helyben nyújt magasabb szintű definitív ellátást.
Budapest, 2018. szeptember – október

Dr. Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász az alapellátás reformjáról
„Strukturális és szervezeti változásokra mindenképpen sort kell keríteni, a hatásköri listát felül kell vizsgálni, a szakmai felügyelet kérdését rendbe kell tenni, és a többletszolgáltatások bevezetése sem kérdés ma már. Ha a finanszírozási ösztönzőket is jól állítjuk be, ez akár prosperáló pálya is lehet 4–5 év múlva.”
„Sokan nem tartják jó tulajdonosnak az önkormányzatokat. A helyi önrendelkezés jogát mégis meg kéne tartani, mert pl. a kórházi ellátórendszer visszaállamosításától sem szűnt meg a kórházak adóssága. Sőt! Négy év alatt az évente átlagos 27 milliárdról 47 milliárdra nőtt! Meg kell tehát fontolni, hogy meddig centralizáljuk a rendszert!”

Elhangzott a HGYE XXIV. őszi konferenciáján

Bemutatkozás
A Házi Gyermekorvosok Egyesülete az országban dolgozó 1500 házi gyermekorvos szakmai és érdekérvényesítő szervezete. Minden gyermek számára elérhető korszerű ellátást, megfelelő munkakörülményeket, vonzó életpályát biztosító gyermekorvosi alapellátásért küzdünk. Kapcsolatban állunk a gyermekgyógyászat és az alapellátás irányító testületeivel, intézményeivel, az egészségügyi kormányzattal, nemzetközi szervezetek aktív tagjai vagyunk.
Rendezvényeink
Vakcina Akadémia 2019.
2019. június 7.

Danubius Hotel Helia Budapest
1113 Budapest, Kárpát u. 62-64.

Kiemelt partnereink
Házi Gyermekorvosi Szekció
Gyermekegészségügyi Információs Magazin Szülőknek GyermekLét – A Házi Gyermekorvosok Egyesülete tájékoztató elektronikus kiadványa.
Gyermekorvos továbbképzés
Első 1000 nap program