1. Főoldal
2. Irányelvek
3. Üzlet-e a gyermekorvosi praxis?

Üzlet-e a gyermekorvosi praxis?

Ha választ akarunk adni a kérdésre, nézzük, hogy mi kell a házi gyermekorvosláshoz. Magától értetődő: gyerek és gyerekorvos. Gyerek nem nagyon lesz – hallottuk. És gyermekorvos? Bármily szomorú, tudomásul kell vennünk, tömegében öregszünk. Adódik ezért a kérdés: lesz-e utánpótlás?
Mennyi kell? A válasz egyrészt attól függ, hogy mennyi gyermekorvost képeznek. Persze, hogy annyit kell képezni, amennyire szükség van, de mennyire van szükség? Pontosabban mikor mennyire és hol mennyire? Ha a házi gyermekorvosok átlagéletkorát nézzük, tűnhet úgy, hogy rövid időn belül sokra, mert sokan érjük el hamarosan a nyugdíjkorhatárt. De a házi gyermekorvosok belátható időn belül nem nagyon vonulnak vissza, hisz alig lesz nyugdíjuk. Nem engedhetjük meg magunknak a nyugdíjas létet, hát maradunk. A korátlag alapján azért mégis csak lehet üresedő praxisban reménykedni. Csökkennek persze a potenciális vevő reményei, ha megtudja a praxis árát. Ez viszonylag magas, hisz az eladó legalább néhány évig szeretné ebből kiegészíteni nyugdíját. Hogy a praxisra ácsingózó fel­vehet kölcsönt is? Erre azért nem nagyon vállalkozik, mert nem látja biztosítottnak, hogy elő tudja teremteni a törlesztőrészletek fedezetét. A kereslet így a kiképzett gyermekorvosok számától függetlenül is alacsony. Alapjában azért, mert nem vonzó a házi gyermekorvosi egzisztencia. Nem jó befektetés ma házi gyermekorvosi praxist venni. Hiányoznak a betegek, a gyerekek, szolgáltatásaink potenciális vásárlói, rá­adásul közülük is sokat elterelnek boltjaink, rendelőink elől. Jó ugyan az árunk, minőségi portékát kínálunk, a minisztérium, az egészségpolitika, és persze a háziorvosi kar mégis azt sugallja, hogy jó-jó ugyan a gyerekorvos, de a háziorvos is elég. Nemcsak fű alatti pusmogásról van szó, hanem tetten érhető orientációról. Mi másra utal ugyanis, ha a 14 éven aluliaknak 24, a pubertáskorúaknak 54 százalékát, összességében a gyerekek egyharmadát háziorvosok látják el? Mert tehetik, mert engedi ezt az egészségpolitika. Kell-e egyáltalán? Nem arról van szó, hogy az irányítás behunyja a szemét. Többről! Arról, hogy az egészségügy vezetése máig nem döntötte el, szükségesnek látja-e, fontosnak tartja-e a gyermekorvosi alapellátást. Nem nagyon fontos egy vezetésnek az, amit a rábízott populáció egyharmadának nem akar megadni. Vegyük már észre, hogy harmincszázaléknyi gyereket kihagyni az esélyegyenlőségből véletlenül nem lehet! Pontosan azt a harminc százalékot, amelyik szociális helyzete miatt épp hogy jobban rászorulna a gyermekszakorvosi alapellátásra. Ha fontosnak tartanák az esélyegyenlőséget, a felnövekvő generációk jobb egészségét, már rég lehetett volna, már rég kellett volna lépéseket tenni. Megfontolva a gyermekgyógyászat világszerte hangoztatott szakmai indokait, akár jogszabályokkal korlátozni a háziorvosok „gyermekvállalási ked­vét”. Vagy új praxisokat létesíteni ott, ahol a gyerekek száma ezt megengedi. Tabu témák Mert nagy szükség volna gyermekorvosra Hevesben vagy Szabolcs-Szatmárban, de a válasz közismert: a településszerkezet és a gyermeklakosság száma alapján nincs lehetőség új praxis létesítésére. Ha erre mi azt mondjuk, hogy nem minden faluba akarunk egyet, lehet akár több falunak is egy közös, elkezdenek arra hivatkozni, hogy a folyamatos ellátás kerül veszélybe, ha nincs állandóan elérhető közelségben az orvos. Már miért ne lenne? Az orvos és a beteg találkozása gyakorlatilag logisztikai kérdés! A szállítás manapság már Magyarországon sem megoldhatatlan feladat! Olcsóbb is lenne egy önkormányzatnak egy autó vagy egy kisbusz, mint egy külön rendelő fenntartása. És máris jön a következő kifogás: hogy ennyi pénzért senki nem megy Szabolcsba. Lehet. És ha megfizetik? Tessék neki többet adni! Vagy még többet! Annyit, amennyiért mi Algériába vagy Nigériába is elmentünk, évekre. Különben is! Hol van az előírva, hogy ugyanúgy kell finanszírozni valamit a nagyvárosban, mint a kistelepülésen? Ha a levél már anélkül is eljut a címzetthez, hogy minden faluban lenne posta, miért ne lehetne a gyermekorvosi ellátást is egy jól felszerelt, központi rendelőben vagy rendelőből végezni? Ha a fekvőbeteg-ellátást centralizálni akarják, ha az oxyológiai ellátást centralizálni akarják, miért pont az alapellátást ne kéne centralizálni? Ahol ahelyett, hogy szétvernék a gyermekorvos és védőnő korábbi jó munkatársi kapcsolatát, szoros együttműködésben dolgozhatna együtt a gyermekellátó team. Gyermekorvos, védőnő, logopédus, gyógytornász, pszichológus, akárki. Mi az akadálya annak, hogy a fejlett világban régóta megjelent trendeken itt is elgondolkozzanak? A jogszabályok? Tabuk ezek, amik kőbe vannak vésve? Vagy a finanszírozás? Talán a szűklátókörűség? Az erősebb és hangosabb érdekek győzelme a csendesebb ráció felett? Zsákutcák A szakszerű alapellátásnak jobb egészségi állapot és életminőség az eredménye. Kedvezőbb morbiditási mutatók, javuló mortalitási adatok, végső soron alacsonyabb költségigény. Hosszú távon. De ehhez már rövid távon el kellene dönteni, hogy a gyermekorvosi alapellátás minőségi fejlesztésére, vagy olyan, sehova sem vezető látszatmegoldásokra van szükség, mint amilyen például az MSZSZ rendszerszerű fenntartása. Amikor a gyermekek rutinellátását a vegyes praxis orvosa végzi, de ami meghaladja a komfortzónáját, egyből megy a „mozgó” szakorvoshoz. Vagy a kis ágyszámú gyermekosztályok, amikor a gyermekek alapellátását a gyermekorvos helyett a kórházi orvos, a kórházi osztály veszi át. A sürgősségi osztályok égisze alatt becsempészett „hospitalista” rendszer is csak álmegoldás, ahová mehet a beteg folyton-folyvást, éjjel-nappal, hétköznap vagy ünnepnap, orrfolyással, köhögéssel, hasfájással, hasmenéssel. Ennek a hospitalista rendszernek ugyanaz a baja, ami az előnye. Hogy a beeső betegek közül akkorát lehet meríteni, amekkorát az osztály érdekei az adott időpontban éppen megkívánnak. Ne legyen félreértés: ennek a beteganyagnak az ellátása nekünk sem jelent szakmai kihívást! De mégis a mi feladatunk! Az alapellátásé. Legyen mindenki tisztában azzal, hogy tudjuk, hogy ha egy kórházi osztály alapellátási feladatra veti ki a hálóját, ott vagy a profillal van baj, vagy a kapacitáskihasználással. Látjuk, milyen sokszor végeznek az osztályokon felesleges vizsgálatokat, és milyen sokszor vesznek fel vagy rendelnek vissza kellő indok nélkül gyereket. Nem a gyerek, hanem a kórház érdekei váltak meghatározóvá! Beteget kell fogni minden áron, különben nincs finanszírozás, becsukhatják az osztályt. Nézzünk szembe! És ha már a felesleges pénzkiadásról beszélünk! Elgondolkodtatóan magas az indokolatlan ügyeleti ellátások száma. A fővárosban ennek a tömegében felesleges feladatnak az ellátására egyszerre több szolgáltatót is finanszíroz a biztosító. Csaknem minden kerületben egy „ambuláns” rendelést, és a több kerületet lefedő, gépkocsival, gépkocsivezetővel kivonuló, úgynevezett területi ügyeletet. Nem sokkal szakszerűbb a szisztéma vidéken sem, ahol a gyerekek nátháinak, köhögéseinek lélekölő rutinját időnként egy felnőtt hasmenése, rosszabb esetben infarktusa, esetleg agyvérzése töri meg. Az előbbihez még elég a mi tudásunk, az utóbbit viszont már jó, ha a beteg élve megússza. De a magyar finanszírozó gazdag: mit neki az orvosi munkaerővel vagy az egészségben is eltölthető életévekkel való hatékony gazdálkodás? Ha ez fontos lenne, ha ez nem csak lózung lenne, nem engednék, hogy gyermekgyógyászatban képzetlen háziorvosok olyan sok gyereket küldjenek valós indok nélkül kórházba, vagy felnőttek életét az ô ellátásukhoz rosszul értő, másban jól képzett gyermekorvosokra bízzák. Merjünk végre az iskolaegészségügygyel is szembenézni! Ahol a gyermekek személyiségi jogait megsértve, rossz körülmények között, olyan feladatot végzünk, amit a rendelőben már vagy elvégeztünk, vagy el kellett volna végeznünk, vagy a gyerek „gazdájának”, a saját házi gyermekorvosának kellett volna elvégeznie. Párhuzamos ellátás, kettős finanszírozás… Deprimáló munkáért, deprimáló bér. És közben nyugati példákra hivatkoznak, figyelmen kívül hagyva, hogy ott iskolaorvosi ellátást többnyire azért végeznek, mert nincs gyermekorvosi alapellátás, vagy funkcionálisan is szétvált a gyógyítás és a megelőzés. Egyik sem tartozik a követendő példák közé! És ha már a befektetésről, megtérülésről, üzletről beszélünk, nézzük, hogy a vásárló: a gyerek, a szülő elégedett-e a szolgáltatásunkkal. A kiszolgálással, a várakozás, az ellátás körülményeivel? A két-háromórás rendelési idővel? Amin sokszor megszokásból, gyakran meg azért nem tudunk változtatni, mert négyen-öten kényszerülünk egyetlen rendelőbe, és ezért fizikai képtelenség többet rendelni. Hol a gazda? Szolgáltatás, áru, fogyasztók és gondok… Egy normális üzletben, egy olyanban, amit érdemes megvenni, amibe érdemes befektetni, ott a tulajdonos megoldja a problémákat. Itt viszont évtizedek óta megoldatlanul és magatehetetlenül halmozódnak a gondok. Miért? Nincs tulajdonos? Nincs gazda? Tényleg: ki a gazdánk? A háziorvosi vagy a gyermekgyógyászati intézményrendszer? Ha merném, legszívesebben megkérdezném: melyik tett kevesebbet a gyermekorvosi alapellátás gondjainak megoldásáért? És a fogyasztóvédelem? A felügyelet, az ÁNTSZ? Tevékenysége az engedélyezési, hatósági eljárások végrehajtásában merül ki. Minőségellenőrzés? Szakmaiság? Ugyan már… Ránk van bízva. Olyan, amilyen. Néhol mintaszerű, máshol szégyellnivaló. Visszatérve a kérdéshez, hogy érdemese ma Magyarországon gyermekorvosi praxist vásárolni, modell-e ma egy frissen végzett orvosnak a házi gyermekorvosi életpálya, jönnek-e újak a helyünkbe, az sok mindentől függ. Legfőképpen attól, lesz-e a jövőben gyermekorvosi alapellátás. Születik-e egyértelmű és látványos döntés arról, kell-e ilyen Magyarországon, és ha kell, kinek kell? Hetven százaléknak, ötven százaléknak vagy száz százaléknak? Konszolidálják-e a gyermekgyógyászatot, rendbe hozzák-e a boltot? A döntés az egészségpolitikusokra, a feladat a gazdára, a finanszírozóra, és a felügyeletre vár. Nyissunk vagy zárjunk? Nekünk meg, ha a mostani alulértékelt, kínálati piac helyett keresleti piacot akarunk, fel kell frissítenünk árukészletünket! Ha a harmincszázaléknyi rosszul ellátott vásárlót akarjuk megcélozni, és a régi vevőinket is meg akarjuk tartani, meg kell újítanunk ismereteinket. Jártasságot kell szereznünk a pubertáskori viselkedészavarok ellátásában, készséget az oxyológiai esetek kezelésében, naprakészen kell ismernünk a korszerű terápiás protokollokat. Meg kell tanulnunk a genetikai fejlődés hétköznapi alkalmazási lehetőségeit, meg kell ismernünk a környezetet veszélyeztető tényezőket, tudnunk kell az otthon lélegeztetett betegnél kanült cserélni és számítógépen tartani a kapcsolatot gyerekkel, szülővel, laborral vagy könyvtárral. És közben töprenghetünk, hogy milyen legyen a jövő gyermekorvosának képzése vagy a gyermekorvosi oktatópraxis, és mikortól kell a gyermekek elsődleges (ha jobban tetszik primer-, alap-, házi, de végül is területi) ellátásából szakvizsgát tenni. És ne feledjük a kiinduló kérdést: kinek adjuk el adandó alkalommal a praxist? Egy újonnan kiképzett házi gyermekorvosnak, egy gyermekosztály bezárása miatt kórház nélkül maradt kollégának, vagy inkább közvetlen munkatársaink vegyék meg, akár közösen? Hogy a szűkülő piacon legalább ők életben maradjanak! Mert kis kupacban sok kis boltra, sok öt-hatszázas praxisra nincs szükség! Szóval, meghirdessük a boltot, vagy egymás között keressünk rá vevőt? Nyissunk vagy zárjuk inkább szorosabbra sorainkat? Mert nem csak az a kérdés, hogy lesz-e gyerek és lesz-e gyermekorvos. Hanem az is, hogy mennyi gyerek, mennyi gyerekorvost tud eltartani. Dr. Kádár Ferenc Hírvivő (2004.)