Magánvélemény

A „Magánvélemény” címmel induló rovatban szándékunk szerint a HGYE hangját, véleményét kisebb-nagyobb mértékben formáló tagjaink fogalmazzák meg egyéni véleményüket olyan kérdésekben, amelyek az egyesület számára is jelentőséggel bírhatnak.

Azt gondoljuk, hogy egységes, erős, és tiszta hangot, hangzást csak úgy tudunk közösen megszólaltatni, ha az akkordokban összhang van. Az összhangot felhangok, tercek, kvintek, oktávok, és néha szűkített szeptimek képezik.
Szándékunk ezeknek a felhangoknak a megszólaltatása, megismertetése, nem pedig egy kakofon zaj előállítása. Nemcsak egy hatékony érdekképviselet, de egy egységes, modern szemléletű, és tiszta szívvel vállalható szakmai attitűd kialakítása szempontjából is fontos, hogy fő kérdéseket érintő magánvéleményeket is megosszunk egymással.
Arra biztatjuk Kedves Olvasóinkat, hogy az egyesület életét, szemléletét érintő véleményüket juttassák el szerkesztőségünkhöz.


A képzést már rég el kellett volna kezdeni

Kálmán Mihályt, a Kávészünet-konferenciák „szülő atyját” és Kovács Ákost, az idei konferencia szakmai programjainak szervezőjét faggattuk arról, hogy milyen gondolatok fogalmazódtak meg bennük a rendezvény kapcsán. Aztán más irányba kanyarodott a beszélgetés menete…

A Kávéházi Szalonban idén Tulassay Tivadar professzor volt a vendégünk. Mi a véleményetek az ott elhangzott beszélgetésről?

K.Á.: Ritka alkalom, hogy két ilyen széles látókörű, a szó jó értelmében véve polgári műveltségű, szakmája iránt mélyen elkötelezett, de nem szakbarbár értelmiségi osztja meg a gondolatait. Igazi felüdülés volt az a másfél óra.

K.M.: Örülök, ha így láttad. Tulassay proffal biztosra mentem, az ő személye garancia volt a sikerre. Hiszen többször is szerencsém volt meghallgatni a gyermekgyógyászatot kicsit tágabb, kultúrtörténeti keretbe helyező előadásait. Magammal persze soha nem vagyok elégedett, de nem is én voltam itt a főszereplő. Felizgatott viszont a vita vége felé az a félreértés, ami abban nyilvánult meg, hogy némelyik hozzászóló összekeverte a fizikális vizsgálatok közben néha felsejlő, hasznos intuíciót azzal, hogy mindenki a saját érzései intuíciói szerint – a szakmai előírásokat mellőzve – gyógyíthat. Persze az sem mindig célravezető, ha valaki csak a protokollok szerint képes gyógyítani, mert a protokoll az „átlag”betegre alkalmazható, és néha találkozhatunk nem átlagosan vagy nem típusosan megbetegedett gyerekkel is. A szakmai protokollokat ugyan nagyon fontos ismerni, de beszűkül és mechanikussá válik az olyan orvos gyakorlata, aki csak „szamárvezetővel” képes dolgozni. Nagyon sok egyéni sajátosság színezheti egy-egy betegség lezajlását. Az intuíciónak az igazi helye a diagnosztikában, az állapotdiagnosztikában van. Ennek a gyermeknek nem úgy fáj a hasa, nem azt „érzik” az ujjaim, mint az aznap megvizsgált másik nyolc, hasát fájlaló gyermek esetében. Én az ilyen – a „vizsgálatnál minden rendben, de azért mégis van itt valami, ami nem egészen stimmel” sokunk által tapasztalt – esetekre gondoltam, amikor az intuícióról beszéltem. Ennek a sokszor megmagyarázhatatlan belső megérzésnek is biztos tudáson, a szakirodalom folyamatos olvasásán és sok-sok szakmai élmény szintézisén kell alapulnia. Különben nem működik, amikor ritkán ugyan, de mégis szükség van rá.
Napjainkban persze ismerni kell az evidence based medicine szabályait, a metaanalízisek során kialakított állásfoglalásokat. Tudni kell ugyanakkor a tapasztalatokat is összegyűjteni, az évtizedek során szerzett élményanyagot szintetizálni, és a mindennapok diagnosztikájában és gyógyításában alkalmazni. Tehát, evidenciákon alapuló korszerű tudás, és sok-sokéves tapasztalat – együtt. Ez a gyógyítás igazi „művészete”. Szerintem.

K.Á.: Sokan félreértelmezik a bizonyítékokra alapozott gyógyítás elvét. Nemrég a közösségi médiában olvastam a bizonyítékokra alapozott gyógyítás elkötelezett híveként ismert kollégánk egy bejegyzését, amelyben arról ír, hogy ő bizony véres veríték árán leszokott arról, hogy a saját tapasztalata alapján alakítsa ki a kezelési stratégiáját. Ő a saját tapasztalatát a legmegbízhatatlanabb tudományos bizonyítéknak vélve, kizárólag a legfrissebb, komoly statisztikai elemzéseken alapuló orvosi irányelvekhez ragaszkodik a gyógyításban. Én vitatkoznék ezzel, mert szerintem – ahogyan Te is utalsz erre – a klinikai döntéseinkben a tudományos bizonyítékok mellett az intuíciónak és a tapasztalatnak igenis egyaránt komoly szerepe van. Hajlamosak vagyunk elfelejteni azt az alaptételt, amely világosan kimondja, hogy egy bizonyos klinikai döntést alapvetően három tényező határoz meg. Egyfelől a megbízható vizsgálatok tudományos eredményein alapuló bizonyítékok, másfelől a kezelőorvos egyéni tapasztalata, szakmai tudása, gyakorlata, meggyőződése, harmadrészt pedig az adott beteg egyéni jellemzői, preferenciái, együttműködési készsége. Mindhárom szempont egyszerre, együttesen alakítja az aktuális döntésünket és ezek egymással nem ellentmondásban, hanem inkább egyfajta szerves egységben vannak.
Ez egyébként nem csak mai, és nem csak hazai probléma. David Sacket professzor, a bizonyítékon alapuló orvoslás egyik élharcosa a magyarul is megjelent alapművében leírja ezt, sőt 1996-ban egy külön közleményt is megjelentetett erről a British Medical Journal-ban „Mi az evidence-based orvoslás, és mi nem?” – címmel. Ez a tétel azóta minden, a témával foglalkozó komoly anyagban szerepel, így Decsi professzor könyvében is. Ez a hármas egység lényegében pontosan arra utal, amit Te is említesz, amikor a gyógyítás művészetéről beszélsz. Nagyon fontos azt is hangsúlyozni, hogy az evidenciákat mindig nagyszámú beteg adatainak statisztikai értékeléséből vonjuk le, de egy evidence based klinikai döntés mindig az adott egyénre, egy beteg személy aktuális problémájára vonatkozik.

Mennyire voltatok elégedettek a szalon hangulatával és egyáltalán, az egész rendezvénnyel?

K.M.: Én mindig úgy éreztem, hogy egy orvosnak érdeklődnie kell a művészetek iránt. Nemcsak azért, hogy ne legyünk szakbarbárok, hanem mert meggyőződésem, hogy az emberről, a világról a legdifferenciáltabb ismereteket a művészetek közvetítésével lehet megtudni. Márpedig egy orvosnak a gyógyítás során óhatatlanul foglalkoznia kell az ember személyiségével, legbelsőbb érzéseivel, bonyolult érzelmi kapcsolataival. Jó, ha érzékeny ezekre a dolgokra is, mert ez segíti a munkáját. Ezért tartom fontosnak a Kávéházi Szalon megszervezését, formájának, tartalmának „szalonszerű” kialakítását. Meg kell tartanunk a szalont azért is, mert a jelentkezők száma eddig mindig meghaladta a terem befogadóképességét. Szerepet játszottak ebben a kiváló előadók, a jó témák és a sajátos, az eddig megszokott frontális előadásoktól eltérő előadásmód is. A „kávéházi szalon” jelleget – ha rajtam múlna – a Tulassay-beszélgetéssel megkezdett irányba fejleszteném tovább. Hiszen a történelem során a különféle szalonok a sorsfordító időkben akár eretneknek tűnő, de mindenképpen új megvilágításba kerülő gondolatokat, egy-egy szakma vagy hivatás problémáit, eredményeit kultúrtörténeti dimenziókba helyezve mutatták be. Gyakran segítségül hívva az adott szakmai témakört érintő egyéb szakterületek művelőit, az irodalom, a zene, a művészetek illusztrációs lehetőségeit. A kultúrtörténet jeles ünnepei voltak ezek a szalonbeli események. És itt nem feltétlenül a Toulouse-Lautrec által látogatott szalonokra, vagy madame Pompadournak a francia királyi udvar politikáját is alakítgató szalonjára gondolok. A híres történelmi és irodalmi szalonok, és a ma is szép számmal működő színes kulturális összejövetelek nehezen elérhető mintája lebeg a szemem előtt.

K.Á.: Számomra az idei Kávészünet leg­­izgalmasabb előadásai azok voltak, amelyek egy-egy szubspecialitás szemléletformáló újdonságait tekintették át. Azt hiszem, a konferenciáink programjába a jövőben is érdemes lesz egy-egy hasonló tematikájú előadást, vagy előadásblokkot beiktatni.

K.M.: A Kávészünet hangulatát, családias jellegét meg kell őrizni. A magányosan dolgozó gyermekorvosoknak nemcsak a továbbképzés, de a közösségépítés igénye miatt is szükségük van erre a találkozásra. A gyermekgyógyászati szakterületek szemléletformáló újdonságainak bemutatását én is fontosnak tartom. Erre valók az átfogó referátumok, amelyeket általában egy-egy szaktekintély tart. Növelném az esetismertetések számát, az lenne az igazán élményszerű, ha minden előadó eseteken keresztül mutatná be az elméletet, a helyes diagnosztikai és kezelési módokat. Növelném az interaktivitást is. Valamivel kevesebb lehetne az előadás, és több a megbeszélés. Mindenkit aktív részvételre sarkallna, és a szégyenlősök anonimitását is megőrizné a „gomb­nyo­mogatós” véleménynyilvánítás.

K.Á.: Én is azt gondolom, hogy meg kell találni az újítások, innovatív formai és tartalmi változtatások, illetve a jól bevált módszerek továbbvitelének azt az egyensúlyát, ami a folyamatosság megtartása mellett a változásoknak is teret ad. Ettől tud egy konferencia is fejlődni, nemcsak önmagához képest tartva a színvonalat, hanem felzárkózva a nemzetközileg is kompetens szintre. Aki jár külföldi kongresszusokra, továbbképzésekre, gyakran elámul azon, hogy mennyire hatékony, ötletgazdag módon vannak ezek megszervezve. Nekünk is van még hová fejlődni…

Nem tűnt viszont túl vidámnak az a néhány mondatod Ákos, amit a Kávészünet zárásakor mondtál. Valóban nehéz a házi gyermekorvoslás helyzete, de azzal, hogy sötét ecsetvonásokkal festett jövőképekkel riogatjuk magunkat és a kollégáinkat, még nem lesz jobb a helyzet.

K.Á.: Hozzám is eljutottak a rosszalló vélemények arról, hogy depressziós hangulatot árasztok, meg is dorgáltak, hogy „kifelé” ne kommunikáljak olyat, ami esetleg elriasztja a lehetséges utánpótlást, elbizonytalanítja a praxisvásárlásban gondolkodó fiatal kollégákat. Pedig az idei Kávészünet mottója, a „Gondozzuk kertjeinket!” szlogen éppen hogy nem depressziót sugall, hanem arra utal, hogy amikor évekig, évtizedekig kell várni egy rendszerszintű fordulatra, akkor a saját kis környezetünket ápolva, gondozva, nap mint nap minőséget teremtve kell példát mutatnunk. Mert a házi gyermekorvoslás hazai rendszere – amennyiben a közeljövőben sem történik alapvető strukturális változás – a jelen formájában valóban nem életképes. Ezzel ideje lenne szembenéznünk! Ezért most már végre a rendszer teljes megújítására, és nemcsak az omladozó tető foltozgatására irányuló politikai szándékra van szükség.

K.M.: Valamilyen megoldás biztosan lesz, kell lennie, mert én egyetlen döntéshozóról sem tudom elképzelni, hogy a közel kétmillió 18 éven alulit gyermekorvosi ellátás nélkül hagyják a területen. A rendszerünk valamilyen formában megmarad, mert egyszerűen nincs senki a terepen, aki hasonló színvonalon át tudná venni a házi gyermekorvosi szerepkört. A most meghirdetett demográfiai célok is a gyermekgyógyászat, benne a házi gyermekorvoslás jelentőségét növelik, megújítását igénylik. Az biztos, hogy az eddigi struktúrában és formában pusztán képzéssel nem lehet fenntartani a gyermekorvosi alapellátást. Ezzel egy kicsit elkéstünk. Ide teammunkán, funkcionális együttműködésen alapuló szisztémaváltás kell! És – amit már sokszor leírtunk – konzultatív, segítő jellegű szakmai ellenőrzésre, a kórházak és a terület szorosabb szakmai kapcsolatára, akár a ma hiányzó szakfelügyelet orvosszakmai kérdéseiben is. Azt semmiképpen nem tekinthetjük rendszerszintű és előremutató változásnak, hogy a gyermekorvos nélkül maradt gyermekpraxisokat sorra megszüntetik és a vegyes praxisokba olvasztják.

A területen történő gyermekorvoslásnak van jövője, mert értelme van, igény van rá: a gyermekek és a szülők igénye. Az más kérdés, hogy milyen házi gyermekorvosok, milyen gyermekorvosi praxisokban és milyen szakmai közösségeket alkotva végezzék a gyermekek területi ellátását.

K.M.: Olyan rendszer kell, ahol nemcsak a tudást, hanem az azzal elvégzett tevékenységet is honorálják. Jól körülhatárolt és kiterjedtebb kompetenciaviszonyokkal, felkészült „non-doktor” segítőkkel, értelmes szakmai közösségek (medical home-ok) kialakításával létrehozható egy modern, dinamikus házi gyermekorvosi rendszer. Ráadásul érdeksérelmek nélkül, költséghatékonyan. A felnőttkor betegségeinek megelőzése korrekt gyógyítással, megelőzéssel és edukációval már a gyermekkorban kell hogy elkezdődjön, hisz a felnőttek, a középkorúak egészsége szempontjából az egész gyermekgyógyászat népegészségügyi jelentőséggel bír. A kormány programjában most ismét hangsúlyt kaptak a népegészségügyi feladatok. Ezzel kapcsolatban kérdezem: volt-e már nagyobb népegészségügyi hatással bíró program a magyar egészségügyben, mint a nemzeti védőoltási program példás végrehajtása a gyermekgyógyászatban?

K.Á.: Én úgy gondolom, hogy az utánpótlás hiánya az egyik legnagyobb probléma. A nemzetközi példák azt mutatják, hogy egy jól szervezett – megfelelő infrastruktúrával, finanszírozással, a jelenlegihez képest észszerűbben kialakított szakmai kompetenciákkal, megfelelő minőség-ellenőrzési rendszerrel és elsősorban jelentősen megnövelt létszámú, speciálisan képzett, felkészült gyermek-alapellátó ápolói személyzettel rendelkező – rendelői hálózat kialakításával, a jelenlegi házi gyermekorvoslétszámmal, vagy annál alig többel hatékony gyermek-alapellátást lehetne szervezni.

K.M.: A körzeti gyermekorvosi hálózatot a 60-as években az akkor még 30–40%-kal nagyobb létszámú gyermekpopulációra alakították ki. A születések csökkenése igazán a gyermekorvosi rendszert érintette hátrányosan, de a morbiditás változása is – az elláthatóság észszerű korlátai között – abba az irányba tolja a rendszerünket, hogy egy gyermekorvosi rendelő a jövőben nagyobb létszámú gyermekpopulációt lásson el. A jelenleginél semmiképp nem több, legfeljebb nagyobb gyermekpraxisra van szükség. Kb. egy évtizede írtam le a Hírvivőben ezt a koncepciót a 2000 fős praxisokról, praxisközösségekről. Ehhez persze megfelelő infrastruktúrára, személyzetre, nagyobb együttműködésre és ennek megfelelő finanszírozásra van szükség. Amikor utánpótlásról beszélünk, akkor az nem azt jelenti, hogy ott is utódlással kell minden praxist fenntartani, ahol túl sok, vagy túl kicsi a praxis. A fiatalítás és az egyenletesebb területi eloszlás szükségességét kell hangsúlyozni. Az utánpótlás nélkül maradt praxisok tulajdonosait pedig megfelelő anyagi végkielégítésben kell részesíteni.

K.Á.: Egy általam elképzelt rendelőben egyszerre legalább négy gyermekorvos dolgozik. Az egyik a mindennapi rendes betegellátást, rendelést vezeti és szervezi az asszisztensek segítségével. A másik a sürgősségi betegellátási feladatokat látja el, ha infúzió kell, beköti, béta-mimetikumot inhaláltat stb. A harmadik „egész­séges” tanácsadást, prevenciós mun­­kát végez. A negyedik pedig segít az épp túlságosan leterheltnek, a heti egy szakmai napján licencvizsgájára készül, továbbképzésen vesz részt, vagy éppen rendes éves szabadságát tölti. A beérkező gyermekeket egy speciálisan képzett triázs (betegosztályozó) nővér fogadja, aki eldönti, hogy az adott beteget azonnal orvosnak kell ellátnia, orvos lássa, ha sorra kerül, vagy elláthatja-e egy szintén speciálisan felkészült gyermek-alapellátó asszisztens. A négy orvos mellett tehát legalább 6 asszisztens is dolgozik a rendelőben közülük egy vagy kettő egyedül is képes a náthás, köhögő gyermekeket ellátni, illetve megítélni, hogy szükséges-e
őket orvosnak megmutatnia. Kiállítja a táppénzes igazolást, önállóan intézi az egyéb adminisztrációt. A gyermekorvos párhuzamosan akár két rendelőben is dolgozhat így, két asszisztens segítségével. Mivel a banális problémák jó részét az asszisztens önállóan ellátja, a lényegében felesleges orvos–beteg találkozások száma jelentősen csökkenne. A gyermekorvosok munkaidejük nagy részében valóban orvosi munkát végezhetnének, amit tanultak, amihez valóban értenek. Egy ilyen közös rendelőben lehetne pluszkompetenciákat is ellátni, ultrahangozni, működhetne kislabor, pszichológus, történhetne fejlesztés stb., mindez a csecsemő- és gyermekgyógyász szakorvosok szakmai irányítása alatt. Hát nem lenne jó így dolgozni?
Ha országosan kb. 400 ilyen jól működő, a kor igényeinek megfelelően felépített és működő gyermek-alapellátó rendelőben gondolkodunk, akkor egy ilyen rendelőhöz kb. 4000 betegnek kell tartoznia ahhoz, hogy az 1,6 millió, 18 év alatti gyermeket országos szinten el tudjuk látni.

K.M.: Én ennyire konkrét számokat nem mondanék, mert ezek a helyi viszonyoktól is függenek. A nagyobb praxis- és asszisztensi létszámmal egyetértek. A gyermekorvosok közötti együttműködés szerintem is bizonyos feladatmegosztást feltételez, hisz nemcsak a kollektív bölcsesség lehet az előnye a teammunkának. Az alapellátó orvosok közötti munkamegosztást én úgy képzelem el, hogy az egyik a pulmonológiai, a másik a gasztroenterológiai, a harmadik mondjuk a neurológiai többletjártasságát, esetleg szakvizsgáját felhasználva, külön finanszírozott feladatként ellátná a rendelő (és a közelben működő rendelők) szakellátást igénylő, egyszerűbb eseteit is. Licencvizsgák miatt nem kell külön státuszt fenntartani. A magasan képzett „non-doktor” szakasszisztensek munkamegosztását a következőképpen gondolom: egyikük kezeli a telefont és a triázsolást végzi, a másikuk intézi a vérvételeket, beköti az infúziót, elvégzi a POCT (point of care testing, a helyszínen megoldható) -vizsgálatokat, az ABPM-et, az EKG-t, esetleg az egyszerű spirometriát, a harmadik nővér pedig adminisztrál, segédkezik a gyermekek vizsgálatánál. Fontosnak tartom, hogy minden rendelőhelyiséghez legyen külön vetkőztető-öltöztető helyiség, ezzel sok időt lehetne megspórolni.

K.Á.: Mindezek érdekében az első, és legfontosabb feladat a speciális gyermek-alapellátó asszisztensek képzésének megtervezése, megszervezése és elindítása. Ugyanis az az idő, amíg ők végeznek, majd annyi szakmai gyakorlatra tesznek szert, hogy önállóan képesek legyenek beteget kikérdezni, ellátni, az nem néhány hetet fog igénybe venni. A HGYE-nek konkrét javaslatokkal kellene bombázni az illetékeseket egy ilyen képzés megindítása érdekében, aktívan részt vállalni a szakmai tananyag megalkotásában és magában a képzésben. Második fontos feladat lenne, hogy olyan infra­struktúra jöjjön létre, ahol ez a koncepció kivitelezhető. A jelenlegi gyermekorvosi rendelők nagy része ugyanis erre nem alkalmas. Sajnos az eddigi és most zajló rendelőfelújítási beruházások egyáltalán nem vettek és nem vesznek ilyen szempontokat figyelembe, a helyi önkormányzatok lényegében tetszésük szerint újítják fel a rendelőket. Ez azért is gond, mert egy felújítást, átalakítást követően, ha az nem lesz egy ilyen típusú csoportpraxis működésére alkalmas (márpedig általában nem lesz az), a következő 20 évben hiába várjuk, hogy ott újabb komoly beruházás, átalakítás történjen. Az egy rendelőhelyiséggel bíró, szóló praxisok működésére alkalmas rendelők pedig, bármilyen szépek és csillogóak is, nem fogják tudni a korszerű igényeket kielégíteni.

K.M.: A házi gyermekorvosok licencképzését, a nővérek, asszisztensek főiskolai (és szerintem nem OKJ-) képzését már régen el kellett volna kezdeni. A tananyag összeállítása az illető szakterülethez értő specialisták és a rendelői lehetőségeket és igényeket jól ismerő házi gyermekorvosok feladata. Fontos az esetleges szakterületi féltékenységek kezelése is. Meg kell értenie az egyes specialistáknak, hogy az ellátás egy részének házi gyermekorvosi átvétele csökkentené a rájuk zúduló tömegterhelést, sőt, segíti szakmai kiteljesedésüket is. Azok a fővárosi vagy nagyvárosi rendelők, ahol csupán egyetlen rendelőhelyiség jut 3–5 orvosra – vagy falusias környezetben a szóló praxisra tervezett körülmények –, valóban nem alkalmasak a struktúraváltásra. A körülményekhez igazodó eklektikus ellátási formákban kellene az újítóknak gondolkodni. A képzés és az infrastruktúra ügyében úgy érzem, hogy most már az oktatóintézmények és az önkormányzatok területén is pattog a labda.

A Hírvivőben megjelent cikkeink is jelzik, hogy idestova 20 éve nézünk szembe ugyanazokkal a gondokkal. Úgy látom, hogy nem a szembenézéssel, hanem az érdekérvényesítő képességünkkel is volt és van itt probléma.

K.Á.: A Hírvivőt erős belső kritika érte, amikor a védőoltások elérhetőségében beállt zavarokkal kapcsolatban azt merte feltételezni, hogy valahol valami porszem kerülhetett a gépezetbe. Volt, aki úgy vélte, hogy a Hírvivő nem is hírekről, hanem hangulatkeltésről, hőzöngésről szól, pedig most, hogy „20 éve várt lehetőségek nyíltak meg az egyesület előtt” és az egyesület reformprogramja talán bekerül a minisztérium terveibe, igazán „jól kellene” viselkednie. Én nem vagyok politikus, és nem értek egyet azzal, hogy a politikai elvárásoknak megfelelően „kifelé” meg „befelé” más-más módon kellene megszólalnunk.
K.M.: Engem mint az újság egyik szerkesztőjét nagyon megviselt az a vita a védőoltások elérhetőségéről. Nem a vita ténye, mert vitatkozni mindig lehet, és kell is, így mennek előre a dolgok. De ebben a vitában egy szakmai problémát emeltek a politika szintjére. Jó, ha egy vita arról szól, amiről szólnia kell, és nem azokról a mögöttes szándékokról, amit a leírt mondatok mögé képzelünk. Pro és kontra. Az a véleményem, hogy a politikai természetű vitákat a nekik megfelelő terepen kell lefolytatni. A Hírvivő szellemiségéről annyit, hogy miután mindig is a bőrünkön éreztük az aktuális döntéshozók döntéseinek a hatását – jót és kevésbé jót egyaránt –, kritikus észrevételeinknek kulturált hangnemben mindig is igyekeztünk hangot adni. Amit jó döntésnek tartottunk, azt mindig elismertük. A vitatható cikkekre, véleményekre reagáló ellenvéleményeknek megjelenést biztosítottunk.

K.Á.: Egy civil egyesület életében, a politikai hatalom által nyíltan vagy burkoltan felkínált kompromisszumok elfogadása néha elkerülhetetlen, főként, ha nem kevesebb, mint a szakma fennmaradása lehet a tét. De a szakmai problémák feltárása, körüljárása, elemzése kapcsán egy szakmai egyesületnek meg kell határoznia a saját helyét, alapvető célkitűzéseit. Az egyesület vezetőinek nemcsak joga, de kötelessége is, hogy kijelöljék a határokat, világosan deklarálják, hogy a szervezet számára milyen kompromisszumok előnyösek, és melyek azok, amelyek már vállalhatatlanok. Ha ezek a kérdések nem kerülnek felszínre a vezetők között, az felesleges belső feszültségekhez, félreértések sorozatához, szereptévesztésekhez vezet. Vagyis egyáltalán nem szolgálja az egyesület céljainak megvalósulását.

K.M.: Szerintem elég, ha egy szakmai egyesület megalkuvás nélkül követi céljait, és nem csinál politikai kérdést abból, ami nem az. Egy szakmai egyesületben az összetartozást a közös szakmai, szakmapolitikai cél, a közös sors biztosítja. Minden más érdek, politikai vélemény idekeverése csak megosztottsághoz vezet.

Sok olvasónk számára hangzottak itt el újszerű gondolatok. Ezek a felvetések a HGYE vezetőségének álláspontját tükrözik, vagy a magánvéleményeteket?

K.Á., K.M.: Szigorúan a magánvéleményünket.

lejegyezte: Kádár Ferenc

Bemutatkozás
A Házi Gyermekorvosok Egyesülete az országban dolgozó 1500 házi gyermekorvos szakmai és érdekérvényesítő szervezete. Minden gyermek számára elérhető korszerű ellátást, megfelelő munkakörülményeket, vonzó életpályát biztosító gyermekorvosi alapellátásért küzdünk. Kapcsolatban állunk a gyermekgyógyászat és az alapellátás irányító testületeivel, intézményeivel, az egészségügyi kormányzattal, nemzetközi szervezetek aktív tagjai vagyunk.
Rendezvényeink
Kávészünet-21
2019. május 10-12.

Hotel Azúr, Siófok

Kiemelt partnereink
Házi Gyermekorvosi Szekció
Gyermekegészségügyi Információs Magazin Szülőknek GyermekLét – A Házi Gyermekorvosok Egyesülete tájékoztató elektronikus kiadványa.
Gyermekorvos továbbképzés
Első 1000 nap program